A Nemzeti Foglalkoztatási Alap célja, hogy az állam az adófizetők pénzéből, a foglalkoztatás javítását, a munkanélküliség kezelését és a képzési rendszer fejlesztését segítse elő. Ehhez a fő bevételi forrás a foglalkoztatottak után fizetett adók és járulékok. A Policy Agenda azt vizsgálta meg, hogy az elmúlt nyolc évben mire is ment el ez a forrás.

Ki, mit ad?

A munkánk után járó jövedelem egy részét az állam adók, és járulékok formájában elvonja. Az egészségbiztosítási- és munkaerőpiaci járulék egy része, valamint a szociális hozzájárulási adó szintén évente megállapított része az egyik ilyen jellegű bevételi forrás. A másik pedig a szakképzési hozzájárulás teljes egésze. Ezekből, illetve az Európai Uniótól kapott visszatérítésekből „működik” a Nemzeti Foglalkoztatási Alap.

Az NFA három feladatot kell, hogy ellásson. Egyrészt a már munkanélküliek számára támogatást kell nyújtania a munka kereséséhez (kiegészítve egy átmeneti pénzügyi segítséggel), másrészt a helyi foglalkoztatási krízisek kezelését, új munkahelyek létrehozásának ösztönzését kell biztosítania. A harmadik feladata pedig a szakképzéshez, átképzéshez szükséges források biztosítása, a programok menedzselése.

Azt, hogy mennyi a pontos bevétele az Alapnak, azt az éves költségvetésben határozzák meg. Valójában azonban semmilyen köze sincs ahhoz, hogy mennyien dolgoznak, vagy mennyi a munkaadók, munkavállalók befizetése.

Sőt ezen túlmenően azt sem követi, hogy éppen nő-e a foglalkoztatottak száma, vagy csökken. Pedig ez azért lenne logikus, mert ha többen dolgoznak, akkor több adót, és járulékot fizetnek be. Ezért nagyobb lehet a bevétele a foglalkoztatási alapnak, amiből további hatékony programokat lehetne indítani. Ahogy láthatjuk, 2010-hez képest – elvileg – 700 ezerrel többen dolgoznak, de a bevételek az idei tervek szerint csupán 7%-kal nőttek.

Hova mennek a pénzek?

2010 és 2017 között a Nemzeti Foglalkoztatási Alap kiadásai 345 milliárd forintról 460 milliárd forintra nőttek. Elsőre úgy tűnik, hogy ezen a terülten erősített az Orbán-kormány. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy mintegy 270 milliárd forinttal költöttek el többet közmunkára, mint a kormányzás kezdetekor, akkor látszik, hogy jelentősen eltolódtak a belső arányok.

A közmunka kiadásainak – főként, ha a mai formájában nézzük, – mint „munkaerőpiaci eszközként” történő elszámolása véleményünk szerint problémás. Ez ugyanis alacsony hatékonysággal juttat vissza a „normál” munka világába dolgozókat, sőt sok esetben inkább onnan szívta el a munkaerőt. A rendszernek az mindenképpen a torz működését jelenti, hogy a munkanélküliség kezelésére a kormánynak ez idáig a közmunka az egyetlen érdemi válasza. Ugyanis miközben 2010-ben 223 milliárd forintot költöttek el álláskeresési támogatásra, és aktív munkaerőpiaci eszközökre, ez 2017-ben már csupán 158 milliárd forint volt.

Nemzeti Foglalkoztatási Alap pénzügyi helyzete 2010-2018. között

(Mrd Ft)

	2010.	2011.	2012.	2013.	2014.	2015.	2016.	2017.	2018.*
(EU támogatásból és munkaerő-piaci járulékból származó bevétel	219,6	212,8	169,9	176,9	175,6	184,8	201,6	240,8	264,3
kiadás (álláskeresési támogatás+aktív eszközök+EU támogatás)	222,5	189,3	144,8	145,7	132,3	132,1	134,9	157,9	174,3
közfoglalkoztatás	n.a.	59,8	132	171,2	225,5	270	269	266,1	225
Nemzeti Foglalkoztatási Alap összes kiadása	344,6	330,6	393	349,6	337,7	427,3	437,9	460,1	436,1
Összes bevétel	344,5	330,5	392,7	351,7	337,7	354,8	430,6	522,3	367,8

(*) terv adat a költségvetési törvényben

Egy kicsit más perspektívából szemlélve: amikor munkaerőpiaci-járulékot fizetünk, akkor arra „vásárolunk” biztosítást, hogy munkahelyünk elvesztése esetén segítséget kapjunk az államtól. Ehhez hozzájárul valamelyest az Európai Unió is, mondhatjuk átvállal valamit a biztosítási díjunkból. Az állam miután beszedi ezt a 241 milliárdot (2017-ben), ebből valójában csak 158 milliárd forintot költ ránk. A maradék összeg egy részét átirányítja a közfoglalkoztatásra. Mondhatja persze az állam azt, hogy a „biztosítási csomag” része a maximum három hónap álláskeresési támogatás, valamint utána a közmunka. Kérdés azonban az, hogy az állampolgár tényleg ezt a csomagot szeretné-e az adójáért cserébe?

Munkaerőhiány van, akkor mi a probléma?

Logikus felvetés, hogy most, amikor munkaerőhiány van, miért kell ezzel a kérdéssel foglalkozni? Egyrészt egy hatékony foglalkoztatási rendszernek nem csak abban van szerepe, hogy aki munkanélküli annak állást keressen. Fontos a foglalkoztatás színvonalának (jobb bérek, jobb munkakörülmények) erősítése is. Ennek kapcsán pedig érdemes még egy számadatot elővenni. Szakképzési hozzájárulás címen az állam 42 milliárd forint szedett be 2008-ban (a gazdasági válság kitörésének évében), és szakképzési és felnőttképzési programokra 36,2 milliárd forintot költött el. 2017-ben már 80 milliárd forintot sikerült beszedni, és csak 30 milliárd forintot elkölteni. Azaz megmaradt egy 50 milliárd forintnyi összeg, amit pedig nem a beszedés indokaként nevesíthető feladatra költött el az állam.

A másik probléma a közmunka-centrikussága, azaz, hogy helyi munkaerő-piaci válsághelyzetek még munkaerőhiány esetén is keletkeznek. Sőt éppen emiatt is alakulhatnak ki gyárbezárások, termelési üzemek áthelyezése, hiszen ha nincs olcsó munkaerő, akkor az összeszerelő egységek elvándorolhatnak. Ezeket a kríziseket az államnak tompítania kell. Ha a beszedett pénzeket inkább közmunkára költi el, és – bár csökken a közmunka-kassza 2018-ban – nem a foglalkoztatási intézményrendszer erősítésére és szakképzésre, akkor védtelenebbek lesznek a dolgozók. Arról nem is beszélve, hogy 2017-ben a Nemzeti Foglalkoztatási Alap 62 milliárd forinttal többet szedett be, mint amit minden munkaerő-piaci program elköltött. Ez a fennmaradó összeg volt az egyik forrása a teljesen más célú év végi kormányzati pénzköltésnek. Azaz még azt sem lehet mondani, hogy a foglalkoztatottak után befizetett járulékok összege a közmunkára költődtek volna el. Sokkal inkább egyházi támogatásra, sporttámogatásra, és további más, előre nem tervezett programokra.