A hétvégi kongresszusán tisztújítást tartott az MSZP. Ezt akár egy új (sokadik) kezdet nyitányának is tarthatnánk. A kérdés valójában az, hogy a már korábban lefektetett játékszabályok, az ellenfelek és potenciális szövetségesek taktikája miatt milyen mozgástér kínálkozik. A Policy Agenda elemzésében bemutatja, hogy milyen pályát játszhat be az MSZP, és hogy valójában mennyire számít, hogy kikből áll a párt vezetése.
Játékszabályok, és a játékosok
Az egyértelműen látszik, hogy a 2018-as választások előtt a szabályok, az adottságok nem változnak. Azaz egyfordulós választási rendszerre kell készülni, ahol az győz, aki képes minél nagyobb választói tömböt megszervezni. Ebből a szempontból az MSZP számára két út kínálkozik: vagy a jelenlegi támogatottságát minimum két és félszeresére növeli, vagy képes olyan együttműködésben részt venni, amelyiknek a végén a legerősebb választói tömbben tudna részt venni.
Az első változatra, azaz az MSZP önálló megerősödésére nem látszanak a feltételek. Egyrészt nagyon rövid a választásokig hátralévő idő. Másrészt szervezetileg sem sikerült az MSZP helyzetét konszolidálni (az elnök-jelöltek közül többen is beszéltek arról, hogy továbbra is gyenge szervezettségű az aktivista-hálózat). A harmadik ok, és ez a legfontosabb, hogy nem látszik az a váratlanul megjelenő önálló politikai karakter, amely miatt választók tömegei csatlakoznának az MSZP-hez.
Ebből következően az egyetlen út, ami a kormányváltás esélyével kecsegtethet(már ha ez a cél valójában), ha valamilyen együttműködést találnak ki az ellenzéki pártok között. Ha nagyon leegyszerűsítjük a vitát, akkor ennek elvben három megoldása lehetséges. A választási párt, a közös lista és a koordinált jelölt állítás. Az első kettő reálisan kizárható opció, hiszen az együttműködés iránti nyitottság a pártok támogatói között nem elegendő arra, hogy akár közös párttá olvadjanak össze, akár közös listát csináljanak (hasonlóan 2014-hez), amikor a Jobbik még képben sem volt.
Az egyetlen opció az együttműködésre a koordinált jelöltállítás, amely lényegében abból indul ki, hogy valamilyen módon (tárgyalóasztal mellett, vagy előválasztással) megállapodnak, hogy ki induljon kvázi közös (vagy ha máshogy nem, hallgatólagosan) támogatott jelöltként az adott körzetben.
Ha csak technikai értelemben nézzük az együttműködés szereplőit, akkor jelen állás szerint mindenfajta együttműködés az ellenzéki oldalon csak akkor lehet sikeres, ha minden szereplő érintett benne. Azaz Jobbiktól-DK-ig kell valamilyen szintű kooperációnak lennie. Ez – hangsúlyozottan technikailag – járható út, ugyanakkor a választások után olyan helyzet állhat elő, amikor kiderül, hogy ez zsákutcában végződik, és onnan visszafordulni csak komoly károk árán lehetne.
Ha az MSZP-től – DK-ig tartó együttműködés lehetőségét vizsgáljuk, amelyből reálisan számolva kimarad az LMP (ha eddig nem, ezután miért is logikán), akkor is erősen kérdéses a kisebb demokratikus pártok reakciója. Ráadásul ez az összefogás valószínűleg kevés lenne a kormányváltáshoz.
Csak az együttműködés milyensége a kérdéses?
Az MSZP hétvégi kongresszusa a konkrét személyeken túl első látásra arról szólt, hogy a más baloldali pártokkal való együttműködés kapcsán milyen aktivitást fejtsen ki a párt. Véleményünk szerint bármennyire úgy tűnt, hogy a megválasztott elnök erősen nyitott a DK-val való együttműködésre, míg a korábbi elnök tovább járta volna a párt saját önálló útját, valójában nem ezen múlik a történet.
A jelenlegi erőviszonyok, a választási szabályok, és a többi párt politikai logikája miatt a koordinált listaállítás az egyetlen lehetséges út. A kérdés talán abban lehetett csak, hogy ennek kimondása mikor történik meg az MSZP, mint legnagyobb baloldali párt részéről, és mikor teszik meg az ezzel kapcsolatos szervezeti lépéseket.
Valójában az időzítés kérdését sem az MSZP elnöke (bárki is legyen) dönti el, hanem az, hogy mi a koordinált együttműködés megvalósításának módja. Ha a tárgyalóasztal melletti, az nyilván tágítja az időhorizontot, ha az előválasztás lenne, akkor az minimum félévvel előrébb hozza.
A választások előtt két évvel látványos politikai fordulat egyik pártelnök-jelölttől sem volt várható, ezért ebből a szempontból talán kevésbé fontos pártelnök személye.
Sokkal inkább fontos kérdés, hogy a kötelező házi feladatot, azaz a szervezeti felkészülést ki tudja jobban megvalósítani. A pártelnök-jelöltek által közöltek alapján látszik, hogy továbbra sem megoldott, hogy az MSZP-nek legyen elegendő nagyságú szervezeti lefedettsége. Nem képes a párt minden településen ott lenni, és még egy népszavazási aláírásgyűjtési akció is komoly szervezeti kihívást jelent.
Ahogy korábbi elemzéseinkben is írtuk „Ugyan a baloldal úgy tűnik, jól el van azzal a vitával, hogy ki-kivel fog, vagy nem fog össze, de valójában a kérdés álkérdés egyelőre. Meglátásunk szerint az a legfőbb probléma, hogy 2014 óta nem volt képes egyik baloldali párt sem a kistelepülések Magyarországa számára értelmezhető üzentet megfogalmazni. Azaz maximum abban reménykedhet, hogy a kormányellenes hangulat mellé állítja a szavazókat.”
Az időközi választásokon elért sikerek szinte kizárólag a 10 ezer fő feletti városokra koncentrálódtak. Országos parlamenti választást pedig csak akkor lehet nyerni, ha a kistelepülések Magyarországán is megtöbbszöröződne a támogatottság.
Ezen a helyzeten az MSZP egyelőre nem tudott változtatni. Ezt mutatják az időközi választások mélyebb adatelemzései, és a pártelnök-jelöltek nyilatkozatai is. Ez egyszerre jelenti a politikai „termék” hiányát, és egyszerre a szervezeti problémát is. Ha ezekkel a kérdésekkel nem tud az MSZP foglalkozni, mert leköti az energiáját az együttműködés milyenségének vitája, illetve az ezzel kapcsolatos technikai kérdések, akkor tényleg nem lényeges kérdés, hogy kit választottak a párt elnökének.