A Fidesz-KDNP kétharmados többségének birtokában szinte ugyanúgy kezdte az új parlamenti ciklust, mint 2014-ben. Ugyanakkor messze elmarad a törvényhozás tempója a 2010-ben tapasztalttól. Az is látszik, hogy nyolcból négy esetben volt ellenzéki segítség is a kétharmados törvények megszavazásához. A Policy Agenda a számok tükrében elemezte az parlamenti nyitányt.

Továbbra is 2010 visz mindent

A nemzetközi szerződéseket nem számolva 2018-ban 25 törvény módosítására, vagy elfogadására került sor a választásokat követően. Ez héttel több, mint 2014-ben, de messze elmarad a nyolc évvel ezelőtti 54 törvénytől. Az akkori pár hét ugyanis megmutatta, hogy milyen mélységben képes átalakításokat elérni egy nagyon erős parlamenti többség. Ennek megismétlésére azóta sem volt példa.

Teljesen más volt a dinamika mennyiségben és a kormányzás jellege alapján a mostani időszakban, mint a második Orbán-kormány hatalomra kerülése időszakában. Ahogy korábban látható volt darabszámra is kevesebb törvényt fogadtak el most. Abban is különbséget láthatunk, hogy mennyire működött a frakciókormányzás.

2010-ben a „kormányrúd” átvételekor láthatóan nem bízott a kormányzati apparátusban a Fidesz, ezért is történhetett, hogy a az elfogadott törvények 83%-át (!) a kormánypárti frakciók valamelyik tagja nyújtotta be. Ez a szám 2014-ben 61%-volt, míg 2018-ra 32%-ra csökkent. Azaz a frakciókormányzás lendülete jelentősen megtört, és a jogalkotás fókusza mintha megint a kormány oldalára kerülne át.

Kétharmadhoz sokszor van segítség

A három parlamenti ciklust megnyitó pár hét adatai alapján az látszik, hogy 2010-ben volt leginkább szükség a kétharmados többségre. Miközben nyolc évvel ezelőtt 15 esetben kellett egy törvényjavaslat elfogadásához a szavazáskor jelen lévő képviselők kétharmadának támogatására, ez a szám 2014-ben már csak 7 volt, míg 2018-ban is csupán 8.

Ami érdekesebb, hogy bár nagyon szimbolikusnak számított a kétharmados többség megszerzése, mégis sokszor az ellenzék is „segítségül siet” a kormánynak ilyen esetekben. 2010-ban még csak a 40%-át szavazta meg a kétharmados törvényeknek valamelyik ellenzéki frakció is, 2014-ben ez az arány már 57% volt, míg a mostani ciklusban is 50%.

2018-ban a nyolc kétharmados törvényből négyet csak a Fidesz, a KDNP képviselői, illetve a német nemzetiségi képviselő szavazott meg, míg további négy esetében a Jobbik, ezek közül egynél a teljes ellenzék a javaslat mellé állt.

Ellenzéki útkeresés a parlamentben

Az ellenzéki pártok politikai helyezkedéséről szóló elemzésünkben 2018. június elején azt írtuk: „Amennyiben az ellenzéki pártok képesek kitalálni helyüket a politikai palettán, lerendezik belső (identitás)válságaikat, akkor a kétharmados törvény, és még a jövő évi költségvetés vitája jó alkalom arra, hogy megmutassák új politikájukat.”

Amennyiben a pártok részéről volt is bármilyen politikai stratégia arra vonatkozóan, hogy kitörjenek a választások utáni helyzetből, azt három tényező mindenképpen tönkretette.

Egyrészt a Jobbik folyamatos kommunikációs és politikai válságban szenved a Toroczkai nevével fémjelzett pártszakadás miatt. Ezáltal inkább elszenvedői, mintsem alakítói voltak az elmúlt hetek eseményeinek.

A második ilyen szereplő az LMP, amely „önleszalámizásba” kezdett, azaz egy olyan politikai manőverbe, amely eddig egyedülálló jelenség volt a rendszerváltás utáni politikai palettán. Ezáltal minden újfajta parlamenti politizálásnak még a legcsekélyebb jelét sem tudták felmutatni, hiszen a médiában állandóan defenzívában voltak.

A harmadik ellenzéki politikai „k.o” a képviselők fizetésemelésének megszavazása volt. A kormánypártok az ezzel kapcsolatos figyelmet és felháborodást képesek voltak részben áttolni az ellenéki pártokra, főként az MSZP-re.

Ez a három tétel együttesen azt jelentette, hogy az ellenzéki pártok képtelenek voltak újfajta politikai szerepfelfogás mutatni az új parlamenti ciklus kezdetén. Eközben pedig a kormánypártok nem nyitottak olyan új konfliktusforrást, mint 2014-ben a reklámadó megszavazásakor, amely azonnal politikai vihart okozott.