A Fidesz országgyűlési képviselője törvényjavaslatot nyújtott be a médiavállalkozások adóztatásáról. A kezdeményezés erős visszhangot váltott ki, és láthatólag törésvonal jelentkezet a kormánypárton belül is a javaslat kapcsán. A Policy Agenda azt vizsgálta meg, hogy mi lehet a kormánypárt vezetésének a célja ezzel, és milyen megoldási alternatívák vannak.

Véletlenek nincsenek

A Fidesz-KDNP kormányzásának egyik összetéveszthetetlen jellegzetessége a frakciókormányzás. Azokat az ügyeket, amelyek kényesek, konfliktusokkal járhatnak igyekeztek képviselői önálló indítványként benyújtani, gyorsan elfogadtatni.

Ez a stílus csak akkor működőképes, ha a rendszer fölött a kormányfő folyamatos kontrollt gyakorol. A reklámadó nyilvánvalóan olyan súlyú ügy, amely Orbán Viktor jóváhagyása nélkül nem történhet meg.

A képviselői önálló indítványok tipikusan olyan ügyek voltak, ahol a benyújtást követően rapid módon elfogadásra is kerültek a törvényjavaslatok. A reklámadóról szóló törvényjavaslat azonban nem ilyen. A benyújtó is őszre teszi a javaslat elfogadásának idejét, azaz kifejezetten elnyújtja a parlament a tárgyalást. Ez azt is jelenti, hogy az őszi önkormányzati választásokig folyamatosan napirenden lesz a kérdés, és a „megbántott” média aktív harcra lesz kényszerítve.

Talán az sem véletlen, hogy a Fidesz médiabirodalma (Hír TV, Magyar Nemzet, Heti Válasz) és a hozzá köthető TV2, kiásta a csatabárdot, és a sajtószabadság elleni támadásként értelmezi a javaslatot. Véleményünk szerint ez csak egyet jelenthet: a kormánypárt politikai vezetése üzenni akar a kormánypárt gazdasági vezetésének. Az üzenet tárgya, hogy nem csak az ellenzéket tudjuk ellehetetleníteni (lásd Budapest önkormányzati rendszerének átalakítása), a külföldi vállalatokat nehéz helyzetbe hozni (ágazati különadók, energiaszektor megsarcolása), hanem saját hátországunkat is képesek vagyunk helyre tenni.

Nem minden lesz törvény, ami elsőre annak látszik

A helyzet megértéséhez tartozik, az előző parlamenti ciklus fontos tanulsága, hogy a frakciókormányzás is kaphat stop táblákat. A 2010-2014 közötti időszakban 90 olyan egyéni kormánypárti képviselői indítvány volt, amely az eredeti formájában még módosítókkal sem került elfogadásra. Ebből 26 esetben a kezdeményező visszavonta az eredeti javaslatot és új formában nyújtotta be, 8 indítványt végül leszavaztak a bizottságokban, és nem került a plenáris ülés elé, 36 törvényjavaslatot teljesen visszavont az előterjesztője. Ezenkívül volt 20 kezdeményezés, amely a ciklus végéig ott lebegett a parlament előtt. Azaz nem kezdődött el a parlamenti tárgyalása, de el sem utasították azt a bizottságok.

Ezek között voltak olyan ügyek, amelyek jelentős visszhangot váltottak ki benyújtásukkor. Ilyen volt például a vasárnapi munkavégzés tilalmáról szóló KDNP-s javaslat, a felhalmozódott és ki nem vett szabadságok pénzbeli megváltásáról szóló Kósa Lajos javaslat. Azaz a frakciókormányzás sajátosságai ellenére nem feltétlenül lesz törvény minden olyan kezdeményezésből, amit a kormánypárti képviselők nyújtanak be.

Mi lesz a vége?

A benyújtott javaslathoz képest sokkal érdekesebb, hogy miképpen akarja megoldani a láthatólag váratlan problémát a Fidesz politikai vezetése. Az elmúlt napok nyilatkozatai alapján mindegyik verziót megalapozták ideológiailag.

Az első lehetőség a legkézenfekvőbb az lenne, hogy áterőlteti a törvényt a Fidesz politikai vezetése a frakción. Ez nyilvánvaló erőpróba lesz arra vonatkozóan, hogy ki mennyi képviselő felett rendelkezik, azaz a gazdasági holdudvar képes-e blokkoló kisebbséget összeszedni. Természetesen ebben az esetben a társadalom felől akarják majd a harcot megnyerni azok, akik a kezdeményezés mellett vannak. Ezért szinte biztosan úgy módosítják a javaslatot, hogy a reklámadó bevétel címkézetten valamilyen össztársadalmi ügy megoldására legyen fordítható.

A második lehetőség a jegelés, és folyamatos fenyegetőzés. Ahogy korábban is bemutattuk nem egyedülálló egy parlamenti ciklusban, hogy akár éveket várakozhat egy törvényjavaslat anélkül, hogy érdemben megtárgyalná azt az országgyűlés. A javaslat kezdeményezői fenntartják az ötletet, mint fenyegetést, míg az ellenzők ehhez képest alakítják későbbi magatartásukat.

Ennek a verziónak az lehet a mindenki számára arcvesztés nélküli megoldása, hogy nem akar a jogalkotó szelektálni a reklámot sugárzók között. Azaz a közösségi médiát is ugyanolyannak tekinti, mint például a TV-t, rádiót, nyomtatott sajtót. A Facebook, Google és Youtube megadóztatása pedig egyelőre problémás. Ez menekülő utat ad arra, hogy amíg nem kerül kidolgozásra a közösségi média megadóztatását lehetővé tevő javaslat, addig a többi médiumra sem terjesztik azt ki.

A harmadik lehetőség a javaslat visszavonása lehetne. Ez a megoldás ugyanakkor egyértelművé tenné, hogy a kormánypárt politikai vezetése nem ura a gazdasági holdudvarnak. Ez már középtávon is erodálódáshoz vezethet, mivel viszonylagossá teszi az igazodási pontokat. Nyilvánvaló egy ilyen kimenetel igazából egyik fél számára sem elfogadható.

Álláspontunk szerint a kormánypárt politikai vezetés bármilyen erősnek is érzi magát, csak akkor járhat el helyesen, ha nem viszi dűlőre ezt a kérdést. Azaz szakmai viták sorozatát kezdi, és inkább fenyegetésként tartja fent a reklámadó bevezetését. Kérdés, hogy a belső hatalmi harcok mennyiben írják felül a logikus politikai lépéseket…