A négy évvel ez előtti választásokhoz képest most azonnal elkezdődtek a személyi változások az ellenzéki pártoknál. Több pártelnök lemondott, néhányan már a parlamenti mandátumukat sem veszik át. Egyre több írás jelenik meg arról, hogy ellenzékcserére lenne szükség, hiszen őket váltották most le leginkább. A Policy Agenda az elkövetkező egy év forgatókönyveit, reális átalakulásait vizsgálta meg.

Önkormányzati választások előtt

A választási eredmények szempontjából sokkolóan hatott az ellenzéki pártokra, hogy vidéken szinte teljesen megsemmisült a bázisuk, és ezzel lényegében fővárosi pártokká váltak. Ez önmagában akár lehetne egy visszaépítkezés alapja is, de a fővárosi ellenzéki struktúra még tagoltabb, mint a maradék vidéki. Azaz hat politikai erő is osztozik az itt lévő szavazókon.

Amennyiben megmarad a jelenlegi pártstruktúra, akkor a jövő őszi önkormányzati választásokon is éppen azokkal a problémákkal fognak szembenézni az ellenzéki pártok, mint amit a mostani országgyűlési választások előtt láttunk. Azaz képesek-e közös főpolgármester-jelöltet állítani? Hány kerületben tudnak együtt, vagy koordináltan indulni?

2014 őszén már látható volt, hogy nincsen esély egy szélesebb együttműködés kialakítására, és nem látszik, hogy a széttagolt szavazótáborokat mivel tudnák összeterelni a pártok. A most meglévő ellentétek ugyanis akkor is meglesznek majd (például 2010 előtti pártok és utániak közötti törésvonal).

Ellenzékváltás realitása?

Két dolog egyértelmű a választási eredmények kapcsán. Voltak új pártok (Momentum, Együtt, Magyar Kétfarkú Kutyapárt), de ők sem tudtak komoly választói tömegeket megnyerni maguknak. Összesen 5%-ot elértek, de nem tudtak kitörni ők sem a fővárosi „karanténból”.

Az LMP és a DK, amelyek sokszor az MSZP-hez képest fogalmazták meg magukat, kevesebb szavazatot gyűjtöttek, mint az MSZP. Ennek egyik fő oka, hogy az MSZP még a régi tradíció miatt valamelyest beágyazottabb vidéken, így a szegfű pár százalékra elég, miközben a többi baloldali-liberális politikai erőnek még ennyi sem jött össze.

Ezek a pártok kapnak ahhoz állami támogatást, és országgyűlési képviseletük révén valamennyi médiafigyelmet, hogy működhessenek. Ellenzékváltás esetén, azaz ha ezek a pártok hátralépnek, és valami ma még nem létezőnek átadják a helyüket, ezzel az anyagi forrással nem számolhatnának. (Nem is beszélve a megnyert egyéni helyekről, amelyek több helyen olyan politikusok nyerték el, akiket sokan talán a megújítandó régi világ képviselőinek tartanak.)

Az új ellenzéki erő megjelenésére volt már kezdeményezés 2014-2018 között, az akkor ígéretesen induló civil szerveződés, akkor pártpolitikai erővé nem alakult át. A civil szervező erő lehet az alapja most is bármilyen az ellenzéki választókat hitelesen képviselni képes politikai szervezetnek, de a feladat talán még nehezebb, mint négy éve volt.  Az egyik legkomolyabb feladat, hogy egy új politikai erőhöz valaki lépes legyen – nem állami – pénzügyi forrásokat biztosítani. Ez „befektetői” szempontból kockázatos, és kétséges eredménnyel kecsegtető folyamat.

Mi várható?

Jelen pillanatban az látszik az ellenzéki oldalon, hogy bár a közvélemény szerint valami újat kellene csinálni, közben éppen bemerevednek a pártok. A Jobbik vagy többéves útkeresés előtt áll, ahol a radikális és a néppárti szárny huzakodik egymással, akár pártszakadásig menően, vagy gyorsan visszapozícionálják magukat szélsőjobbá. Ebben az esetben átalakul újra a szavazóbázisuk. Ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy nem tudnak majd együttműködni a Jobbik és a baloldali-liberális pártok 2022-ben sem.

Az LMP egyre inkább ostromlott vár hatását mutatja, aki védekezik az ellen, hogy rajta múlott a kétharmad. Ez pedig elszigeteltségét növeli majd a pártnak a régi baloldali pártok irányába. Azzal együtt, hogy az MSZP a tisztújításuk után egy identitáskeresési útra lép rá, amelyet már láttunk 2014 és 2016 decembere között. Anyagi erőforrás hiányában pedig egyértelmű lesz, hogy nincsen lehetősége a vidéki építkezésre, még ha egyedül neki lehetne erre minimális lehetősége.

Miután a DK nem él át vezetési válságot, ezért az elkövetkező hónapokban saját logikája alapján tudja diktálni a menetrendet. Azaz ő teremt alkalmazkodáskényszert a többi ellenzéki erő (Jobbikot nem számítva) számára, amelyek vagy kénytelenek lesznek a DK politikáját lekövetni, vagy éppen saját karakterüket fenntartva az ellen cselekedni.

Ez a tehetetlenségi erő által táplált ellenzéki mozgás előrevetíti az önkormányzati választások kudarcát.

A másik út teljesen kiszámíthatatlan, és sok tekintetben kétséges. Korábban rögzítettük, hogy anyagi érdekek, médiafigyelem, ideológiai különbségek okán nehezen kivitelezhető egy a mostaniakat is integráló ellenzéki erő megjelenése. Azaz egy olyan minden baloldali, liberális pártot magába foglaló párt, pártszövetség létrehozása, amely azonnal erős középpárti támogatottsággal rendelkezve legalább a nagyvárosokban veszélyeztetné a Fidesz pozícióit.

Egy ilyen módon létrejövő új ellenzéki pártban nehezen elképzelhető, hogy minden szereplő Momentumtól a DK-ig megtalálná a saját szerepét, és politikai hasznát. Arról nem is beszélve, hogy a Fidesz bármikor tud úgy alakítani a pártfinanszírozás rendszerén, amely még inkább arra ösztönzi a jelenlegi struktúrában lévőket, hogy önálló útjukat folytassák. Azaz a Fidesz által kialakított rendszerben egyenlőre nem látszik, hogy a mostani ellenzéki pártok miképpen tudnák képviselni a társadalomban többségben lévő, Fidesz kormányt leváltani szándékozó választók akaratát.