Fél évvel a választások előtt sok a nyitott kérdés még a választási stratégiákat illetően. A baloldali és liberális pártokat leginkább az együttműködés lehetséges formái kötik le, miközben a Jobbik érthetően járja a maga útját, és legnagyobb támogatottsággal rendelkező kihívóként próbál viselkedni. A Policy Agenda azt nézte meg, hogy a jelenlegi kutatási adatok alapján milyen hőfokú kampány szolgálná leginkább a kormány illetve az ellenzék érdekeit
Ott tartunk, mint négy éve?
Ha ránézünk a közvélemény-kutatási adatokra, akkor az látszik, nagyon hasonló a mostani helyzet a négy évvel ezelőttihez. 2013 első kilenc havi adatai alapján a kormányt támogatók aránya az összes választó körében 27,3% volt, míg az ellenzékre szavazók aránya 31,4%. Azaz a kormányváltást akarók a választani tudók körében többen voltak, mint a kormányt támogatók.
Ebben az évben – hasonló időszakot összehasonlítva – 31,7% a kormányváltást akarók, és 29,5% a kormányt támogatók aránya. Különbség persze van az ellenzéki oldal „tortáján” belül. Egyrészt a Jobbik lett a legnagyobb ellenzéki párt, bár támogatottsága nem érte el a 2013-as MSZP szintjét. Érdekes adat, hogy nem a MSZP veszített arányait tekintve a legnagyobbat, hanem a 2013 őszéig a baloldali-liberális szavazók között gyakran megváltónak tekintett Együtt-PM támogatottsága esett 4%-ot. És már alatta vannak még együtt nézve is a 1,5%-nak.
Az ellenzéki torta újra osztásával a DK (+2,3%), LMP (+0,6%) jár a legjobban, és megjelent új erőként a Momentum, amely az év eddigi adatai alapján 1,6%-os támogatottsággal bírt a teljes választói körben.
Egyértelműen nem igaz tehát, hogy a teljes lakosságot nézve új, vagy megújuló ellenzéki pártok bővíteni tudták volna az ellenzéki tábor nagyságát. Sőt, a bizonytalanok aránya 41,3%-ról 38,8%-ra való visszaeséséből lényegében egyedül a kormánypártok profitáltak.
A másik fontos állítás, hogy 2013-ban sem és 2017-ben sem tud az ellenzék mit kezdeni azzal a választási törvényből következő helyzettel, amit a Fidesz-KDNP előállított. Nincsen garancia arra, hogy egy közös lista, egy koordinált egyéni jelöltállítás, vagy önálló indulás jobb eredményeket hozna.
Elaltatható a kormánypárti szavazóbázis?
Gyakran elhangzik, hogy a kormányoldalnak egy veszéllyel kell számolnia. Ez a saját szavazótáborának a passzivitása. Erre hívta fel a figyelmet is a pártelnök-miniszterelnök évadnyitó beszédeiben. Ennek kapcsán érdemes megnézni a 2017-es időközi önkormányzati választások adatait.
Eddig 13 olyan időközi szavazás volt, ahol a Fidesz jelöltet állított. Ezeken a 2014-ben kapott szavazatszámnak átlagosan a 79%-át „hozni” tudták. Mindezt úgy, hogy ezeken a választásokon fele annyian szavaztak most, mint 2017-ben. Tehát darabszámban „vesztett” szavazókat ugyan a kormánypárt, de az ellenzék jóval többet.
Azaz nem igaz az az állítás, hogy a kormánypárti szavazók passzívabbak lennének, mint a kormány ellenes szavazók. Természetesen az önkormányzati választási eredmények sokkal több komponensből állnak, mint a szimpla pártszimpátia. Arra mindenesetre jók az adatok, hogy cáfolni lehessen velük azt a téves elképzelést, hogy elaltatható a biztos győzelem tudatában a kormánypárti bázis.
Mi következik ebből?
Miután a politikai helyzet három fő eleme: a választási rendszer, a pártok támogatottsága (nagy képet tekintve) és az ellenzéki együttműködési nehézségek is olyanok, mint négy éve, ebből következően egy 2014-hez képesti jobb választási szerepléshez képest egészen biztos, hogy más taktikára van szükség a mostani kampányban.
Az teljesen világos, hogy a kormánypártoknak ahogy most is, úgy négy éve is elegendő a saját táboruk összetartása. Ez hidegkampányt igényel, amely kis részvételt jelent, aktív kormánypárti szavazókkal, ez stabil Fidesz többséget hozhat. Ennek a stratégiának fontos eleme, hogy a menekült-ellenes kampány maradjon a vezető kommunikációs ügy, mert a Fidesz hisz abban, hogy ez az egy téma elég a táboruk összetartásához és a szavazási aktivitás felkeltéséhez. A Fidesznek nagyon hasznos még, ha a továbbra is a nyilvánosság előtt folynak az ellenzéki pártok vitái, mert ez tovább erősíti azt a képet, hogy a Fidesz az egyetlen kormányképes erő.
Ezzel szemben az ellenzéknek hat hónappal a választások előtt leszűkült a politikai mozgástere. Már kevés az idő arra, hogy politikai tartalom szempontjából valaki megerősödjön. Erre utoljára az MSZP-nek volt esélye idén év elején, amikor radikális baloldali fordulatot akartak végrehajtani. Meglátásunk szerint nem Botka László távozása jelentette ennek a fordulatnak a kudarcát, hanem az elvesztegetett hónapok. Innentől kezdve az ellenzéknek két eszköz maradt a kezében. Egyrészt forró kampányt csinálni, amelyben el kezdik emelni a választások tétjét (pl. ’ez az utolsó esély a demokrácia megmentésére’, vagy ’Orbán a választás után ki fog lépni az EU-ból’). Másrészt leegyszerűsítik a választási üzeneteket: ’EU vagy Moszkva’, ’diktatúra vagy demokrácia’. Mindkettő sok szavazót tud megmozgatni, és egyszerűsége folytán könnyen azonos platformra hozhatja az ellenzéki pártokat. További lehetőség még az ellenzék előtt, ha korrupciós ügyeket próbál felderíteni, nyilvánosságra hozni. Hiszen az már eddig is látható volt, hogy a Jobbik „korrupt Fidesz vezetők” óriásplakát kampánya láthatóan zavart okozott még a kormánypárti szavazók körében is.
Arra mindenképpen fontos felhívni a figyelmet, mind a forró kampány, mind a leegyszerűsítő politikai üzenetek éppen azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy a kormánypártoktól elforduló szavazóknak ez a politikai stílus nem feltétlenül vonzó. Ezért ha túlzottan alkalmazza ezt az ellenzék, bármilyen hatékony koordinációt is találnak ki a választási együttműködés terén, ez a politika taszíthatja a kormányváltást akaró szavazókat. Ugyanakkor az idő rövidsége és az egyenlőtlen infrastrukturális és médiapiaci viszonyok, más lehetőséget nem kínálnak az ellenzéki pártoknak.