Miért nem lesz az egészségügyben változás?

Miért nem lesz az egészségügyben változás?

Az egészségügy kapcsán mintha egyre több probléma lenne, napi szinten lehet botrányokról, szakemberhiányról, rossz minőségű szolgáltatásról hallani. A kormány mintha többször elszánta volna magát arra, hogy reformértékű változtatásokat hajt végre, ez mégsem történt meg. Ennek ellenére továbbra sem látszik „politikai bukásfaktornak” a kérdés. Ennek okait vizsgálta meg a Policy Agenda.

Úgy tűnik, ránk omlik a rendszer

Ha a statisztikai adatokat nézzük és a napi hírekből indulunk ki, akkor már nem is értjük, hogy miért nem dőlt össze már az egészségügyi rendszer, és miért nem söpörte el a kormányt. Az év első felében még jelentősebb utcai demonstrációk voltak az egészségügyi dolgozók részéről, ezek intenzitása azonban csökkent. Az ellátórendszer valahogyan mégis működik, és bár elégedetlenség van vele szemben, de nem látszik olyan érdemi társadalmi erő, amely ténylegesen megoldandó problémának tartaná ezt.

Az adatokat vizsgálva az látszik, hogy a Visegrádi-tagállamok között Magyarország és Lengyelország mintha azonos cipőben járna. Nálunk az állam az egészségügyi kiadásokra a 2008-as gazdasági válság kezdetekor a GDP-ből 4,78%-ot költött, ami 2013-ra 4,76%-ra csökkent. Lengyelország ez a mutató 4,6%-ról 4,5%-ra esett vissza. Persze ne felejtsük el, hogy ez a GDP-hez viszonyított adat, amely esetében Magyarország rosszabbul állt, mint Lengyelország.

 

Az egészségügyi kiadások változása OECD adatai alapján (2008-2013)

 

2008.

2013.

változás (%)

GDP változás %-ban (2013/2008)

Csehország

5,23

5,97

114,1

100,5

Magyarország

4,78

4,76

99,6

96,7

Lengyelország

4,6

4,5

97,8

119,9

Szlovákia

5,27

5,63

106,8

110,7

 

 

Azaz a reál folyamatokat nézve összességében Lengyelország esetében is növekedést látunk, nem beszélve a többi országról, ahol arányaiban is többet költenek az egészségügyi ellátórendszerre.

A folyamat ráadásul nem is állt meg, a magyarországi GDP-ből az OECD becsült adatai szerint 2014-ban már csak 4,6% került az egészségügybe. (A többi V4 ország adatai még nem ismertek.)

Így tehát csökken a rendszer finanszírozása, az egészségügyi bérek is alig nőttek (14%-kal 5 év alatt), bár mégis működik valamilyen szinten. Ehhez nyilvánvalóan az kellett, hogy a növekedjenek a magánkiadások (2,39%-ról 2,6%-ra), illetve a hálapénz is (1,88%-ról 2,07%-ra). Ezek a „plusz befizetések” némileg működő helyzetben tartják a rendszert.

Utcán is megjelentek az egészségügyi dolgozók

Az állami alkalmazottak közül egyértelműen az egészségügyben dolgozók voltak a legbátrabbak. Ez jelentősebb utcai demonstrációkban, illetve ebből következő állandó médiajelenlétben is megmutatkozott. 2015-ben úgy tűnt, hogy a demokráciákban normálisnak számító nyomásgyakorló eszközökkel kikényszeríthető egy változás a kormányból, és az megpróbál valamit kezdeni az egész egészségügyi rendszer helyzetével.

A kormány népszerűségének növekedése ugyanakkor elvitte a figyelmet erről a kérdésről, és az év végén, ha nem történik meg az aneszteziológusok csoportos felmondása az egyik budapesti kórházban, akkor teljesen le is került volna a napirendről az egészségügy problémája.

Ezzel egyértelművé vált, hogy nincs olyan társadalmi erő, amely kényszerhelyzetbe hozza a kormányt. Eddig is „váratlan” elemek miatt került előtérbe az ügy, és nem egy, az érintettek által tudatosan szervezett akciósorozat által. Ez pedig azt is jelenti, hogy az eddigi tiltakozók azonkívül, hogy képesek felhívni a figyelmet a problémákra, közös megoldási javaslattal már nem képesek előállni.

Mi hiányzik?

Politikai értelemben 2006 óta végig gondolva az egészségügy kérdését egyértelműen az látszik, hogy akkor hibázik a legkisebbet egy kormány, ha csak menedzseli az egészségügyi rendszert. Rendszerértékű átalakításokba nem foghat bele, mert a változtatások károsultjai biztosan megbüntetik. Ezt láttuk a szocialista kormányzás idején, ahol a vizitdíjas népszavazás a kormánypártok támogatottságát, majd a több biztosítós rendszer „rajtvonal előtti elhasalása” már a kormánykoalíciót tette tönkre. De megtanulta a Fidesz is, hogy az egészségügy csak rossz üzlet lehet, mivel 2015-ben a tapolcai kórház kapcsán elveszítették a parlamenti kétharmadukat is.

Látszik tehát, hogy nem lehet hozzányúlni az intézményrendszerhez, mivel az sérti az ott dolgozók, és az adott intézményhez közel lakók érdekeit is. Ebből is következik, hogy míg 2008-ban 7,1 kórházi ágy jutott 1000 biztosítottra Magyarországon, ez szinte egyáltalán nem változott 2013-ig (7,04). Eközben ez az érték Csehországban 10%-kal, Lengyelországban 1%-kal, Szlovákiában 12%-kal csökkent. Azaz ezekben az országokban nemcsak, hogy növelték a reál ráfordításokat, de át is strukturálták az ellátórendszert.  

Az a kérdés is tabu a választók számára, hogy újabb jogcímen fizessenek az egészségügyi szolgáltatásokért. Pedig most is sokat költenek rá, és az adatok azt mutatják, hogy jóval többet áldozunk arányaiban az egészségügyre, mint a Visegrádi-tagállamok. Ugyanakkor a választók mintha nem hinnék el, hogy ezeket a magánorvosra szánt pénzeket, hálapénzt, ki lehetne váltani azzal, ha a pénzt mondjuk, vizitdíjként adnák.

A harmadik lehetőség már csak az lehetne, ha a mindenkori kormány az adóforintokból egy újabb szeletet csoportosítana át az egészségügyi kiadásokra. Ez azonban más területről biztosan hiányozna, és az alapproblémát nem oldaná meg. Az intézményrendszert ettől még nem lehetne átváltoztatni (megszüntetni ott, ahol nem gazdaságos), maximum a bérekre lehetne költeni. Ez pedig kezelhetetlen lenne a kormány számára, hiszen a béreket illetően minden társadalmi csoport előállna saját követelésével.

Véleményünk szerint, addig nincs igazából lépéskényszerben egyetlen kormányzat sem, amíg három feltétel fennáll az egészségügyben:

  • az egészségügyben érintettek érdekei ennyire különbözőek, mint most;
  • az egészségügyben dolgozó, és a beteg abban érdekelt, hogy az is jó, ha minden egészségügyi szolgáltatást megkap a lakóhelyéhez közel, még ha rosszabb körülmények között is;
  • a csökkenő állami pénzeket a betegek magánfinanszírozásban, hálapénz-rendszerében hajlandóak ellensúlyozni

elég tehát, ha a kormány néha gesztusokat gyakorol, de ügyesen távol tartja magát attól, hogy érdemben be kelljen avatkoznia. Nem akar erről az útról a mostani kormány sem letérni, pedig voltak rá jelek, hogy lesz ehhez bátorságuk.