A Policy Agenda korábbi elemzéseiben részletesen bemutatta, hogy milyen hatása lehet a tervezett reformoknak. A kedden bemutatott Széll Kálmán Terv a konkrétumok hiányában, inkább a politikai keretezését mutatja a változások irányának, de ebből is lehet következtetni arra, hogy mely társadalmi csoportokkal várható konfliktus az elkövetkező hónapokban.

A mostani elemzésünkben azt nézzük meg, hogy végrehajtási szempontból hol kell komoly kockázatokkal számolni, és hol várható komolyan érdekképviseleti, civil ellenállás a változtatásokkal szemben.

Kevés konkrétum, csak a menetrend látszik

A kormány azt az utat választotta a kommunikációban, hogy nagyon általános elveket mondott az átalakításokat illetően, és viszonylag kevés számot kommunikált. Ennek két reális oka lehet. Egyrészt a konkrét intézkedések kidolgozása során elég mozgásteret akartak hagyni maguknak, ezzel is mutatva azt, hogy készek a társadalmi egyeztetésekre. A másik ok, és feltételezésünk szerint ez volt az erősebb, hogy még több ponton nincsen kellően kidolgozva a terv. Ebből következően az egyes intézkedések mögötti megtakarítási szándékot kevéssé tudták ebben a fázisban konkrét intézkedésekkel alátámasztani, amely a nemzetközi pénzpiacok fokozott figyelme miatt is kockázatos lett volna a hitelesség szempontjából.

Abban láthatólag megfontolt volt a kormány, hogy nem akarta annál többet mondani, mint amit most tud, és amihez belső támogatottsággal bír. Ebből a szempontból láthatólag jó döntés volt, hogy előzetesen a program részleteibe beavattak néhány nemzetközi elemző céget, ezzel megágyazták az első enyhén pozitív vízhangoknak.  Ezen kívül adtak egy világos menetrendet, amely számon kérhető a kormányon, és ebből legalább a változtatások területei és időbeli végrehajtása meghatározható. Abban ugyanakkor hitelességi problémát látunk, hogy nem volt egyetlen terület sem, ahol az általánosságokon túlléptek volna, egy konkrét terület „mintareformja” eloszlatta volna a kétségeket a kormány reformok iránti elkötelezettsége felől.

Közmunka a megoldás? Csak uniós forrásból

Miután a kormány a probléma vázolásán és a kívánatos cél elérésén kívül lényegében semmit sem mutatott meg a reformokból, ezért nagyon nehéz becsülni, hogy mire kell számítani az elkövetkező hónapokban a konkrét területeken.

A foglalkoztatás növelése, mint cél, a rendszerváltást követő összes kormány kívánságlistáján szerepelt. Ebben a tekintetben több lépést is egyszerre kívánnak tenni, bár azt látjuk, hogy itt csak a kiadáscsökkentésével számoltak, de a szükséges többletráfordítással nem.

A munkanélküliek, a segélyen élők, illetve a rokkantnyugdíjasok esetében a kormányzati tervekből az szűrődik ki, hogy közmunkaprogramokkal akarják őket visszavezetni a munkaerőpiacra. Első látásra is könnyen végiggondolható, hogy ez a három kör, más és más típusú munkák elvégzésére képes. Ebből következően eltérő módon is kell ezen a társadalmi csoportok munkaerőpiacra való visszavezetését is megközelíteni. A közmunkák megszervezése átmenetileg megoldás, de kevés esélyt látunk arra, hogy ez érdemben, és középtávon növelje a foglalkoztatottságot. A kutatások azt mutatják, hogy 10-15 százalék körül ragadnak meg a munkaerőpiacon a közmunkát végzők.

A kormányzati vállalás szerint a nagyobb beruházásokat közmunkásokkal végeztetnek el, itt természetesen nem a megváltozott munkaképességűekre gondolnak. Amennyiben ezek a kormány által vizionált programok Európai Uniós forrásokból kerülnének megvalósításra, akkor az elképzelés akár racionális is lehet. Lényegében az történne, hogy egy belvíztároló építését végző szervezet a speciális tudást nem igénylő munkákat közmunkásokkal kellene, hogy megoldja. Ebben az esetben, nem kerül a hazai költségvetésnek plusz pénzbe, és valóban, átmeneti időre megoldást kínál azoknak, akiknek nincsen munkahelye. Amennyiben nem EU-s finanszírozású programokról van szó, akkor nem látjuk, hogy honnan lenne a költségvetésnek erre az elképzelésre forrása. Ha csak 100 ezer közmunkást alkalmaznak átlag 3 hónapon keresztül, akkor minimálbérrel számolva csak a bérköltség meghaladná az évi 30 milliárd forintot. De a reformciklust nézve azzal, hogy ez valódi keresetet nyújtson az érintettnek, és ne legyenek ellátás nélküli időszakok, számításaink szerint már 300 milliárd forintot jelent Ehhez kellene hozzávenni a szervezési költségeket, a dologi kiadásokat. Ekkora nagyságrendet elképzelhetetlennek tartunk a mai költségvetési helyzetben.

Rokkantnyugdíjasok: Hogy lesz ebből megtakarítás?

A másik komoly végrehajtási kockázat a rokkantnyugdíjasok kérdésében van. A kormányzati tervek arról szólnak, hogy nyugdíj vagy járadék helyett munkát akarnak ekkora közegnek biztosítani. Ahogy korábbi elemzéseinkben is leírtuk több, mint 550 ezer nyugdíjkorhatárt el nem ért személy van, akik egészségkárosodásuk miatt az elvesztett munkabérük kiesésért juttatást kapnak, nagy részük 70 ezer forint körüli összeget kap havonta, de kb. 190 ezren vannak olyanok, akik 35 ezer forint alatti havi ellátást kapnak az államtól.

Ha az állam azt vállalja, hogy legalább annyi pénzt ad az elvégzett munkájuk után, mint amennyi a jelenlegi ellátásuk, de a járulékokat is befizeti utána, hiszen bejelentett munkáról van szó, akkor ez komoly többletteher a költségvetésnek. Nehezen látható be, hogy ezt honnan teremtenék elő. Olyan kérdések is felmerülnek, hogy ki hány órát dolgozhat egy nap, hiszen az egészségkárosodásuk miatt akár lehetnek az orvos által elrendelt munkavégzési korlátok is. Ebben az esetben kérdéses, hogy milyen elven finanszírozza a különféle betegséggel, és munkaképességgel rendelkezőket a költségvetés. A kormány által ismertetett tervek alapján továbbra sem látjuk, hogy ezzel az átalakítással valódi megtakarítást lehetne elérni e területen.

Korhatár előtti nyugdíj: konkrétumok és konfliktusok is látszanak

A korhatár előtti nyugdíjazás kérdésében, szinte az egyedüli terület, ahol konkrét szándékot fogalmazott meg a kormány. A 40 évnyi munkaviszonnyal rendelkező nők kivételével minden jogcímet megszüntetne a kormány, amellyel a korhatár előtt nyugdíjba lehet vonulni. Ez azt jelenti, hogy a foglalkoztatáspolitikai okokból korkedvezménnyel nyugdíjba vonulók, vagy például a korhatárt be nem töltők esetében előrehozott nyugdíjra számítók, a jövőben csak a valódi korhatárt elérve mehetnek nyugdíjba.

A korhatár betöltése előtt nyugdíjba vonulók közül a fegyveres szerveknél dolgozók jelentik a legjelentősebb kört. Az ő kiváltságaik megszüntetése már a korábbi két kormány idején is felmerült, de félve a tömeges elvándorlástól, és ezáltal a jelentős emberhiánytól, végül a tervek lekerültek a napirendről. A kormány amennyiben ezen a területen elég bátorsággal rendelkezik, és képes végigvinni az átalakítást, akkor komoly megtakarításokat érhet el.

Ezen a területen érezhető, hogy számolnak a szakszervezeti ellenállással is, ugyanis a korhatár előtti nyugdíjért cserébe egy életpálya-modellt akarnak felajánlani azoknak, akik ilyen módon elveszítik e kedvezményüket. Természetesen nagy kérdés, hogy valóban képesek lesznek-e olyan alternatívát kínálni például a rendőröknek, amely a pályán tartja őket.

Ennek a területnek a reformja azért is veszélyes a kormány számára, mivel valódi érdekképviseleti erő van ezen a területen. Míg a munkanélküliek, szociális segélyen lévők, vagy a rokkantnyugdíjasok érdekérvényesítési lehetősége korlátozott, addig a rendőrök, katonák jelentős szakszervezeti erővel rendelkeznek.

Közösségi közlekedés: sok a kérdőjel

Nagyon kidolgozatlan, de politikailag sok kockázatot rejt a közösségi közlekedés konszolidációja. A reformtervekben, és ez jelzi a területen végbemenő változások kidolgozatlanságát, nagyrészt csak a MÁV-ra koncentrálnak. A megoldást a vasút társaság adósságának konszolidációjában, illetve a közösségi közlekedési vállalatok összevonásában látják.

A lépések biztosan a párhuzamos szervezeti keretek megszüntetésével, ezzel együtt létszámleépítéssel járnak. Ez a szakszervezetek ellenállást biztosan kiváltja, főleg ha nem lehet azt bebizonyítani, hogy az átalakítások