Az elmúlt öt év tanulsága, hogy politikai értelemben egyetlen erőtől kell tartania a kormánypártoknak, ez pedig a saját követeléseik érdekében fellépő társadalmi csoportok, mint például a pedagógusok, egészségügyi dolgozók, szociális munkások, közlekedési ágazatban dolgozók. Egy ágazati sztrájk meghátrálásra késztethetik a kormányt. Ennek lehetősége az első félévben adott, az a kérdés, hogy az érdekképviseletek képesek lesznek e átlépni eddigi árnyékukon. A Policy Agenda az elkövetkező hónapok lehetséges konfliktusait vizsgálta meg.
Nem sikerültek a bértárgyalások
Az elmúl év vége úgy zárult le, hogy nem sikerült a kormánynak, a munkaadóknak és a munkavállalói szervezeteknek megállapodnia a 2016. évi minimálbérről, garantált bérminimumról, és a bérajánlás mértékről. Érezhetően szerette volna a kormány elkerülni ezt a helyzetet, ezért a tárgyalásokat szinte az utolsó pillanatig folytatta, és bízott benne, hogy a korábbi évekhez hasonlóan sikerül az utolsó pillanatban egyezséget teremteni. Ezzel pedig megmutathatta volna, hogy mivel országos szinten megállapodás van, ezért nincsen értelme ágazatoknak kibújnia ez alól.
A probléma gyökere, hogy az alacsony keresetűek széles rétege úgy érzi, nem képes kijönni a havi fizetéséből. Természetesen ez a dolgozói szegénységgel érintett réteg nem tavaly, vagy tavalyelőtt alakult ki. A gazdasági növekedés – amit egyébként a kormány által folyamatosan sulykol – illetve az elvándorlás miatt jelentkező munkaerőhiány felerősítette a dolgozók azon alapköveteléseit, hogy „adjatok több bért, hogy élhessünk, és dolgozhassunk”.
Nem vagyunk általában sztrájkhangulatban
A KSH adatai szerint 2010 és 2014 között 12 sztrájk volt Magyarországon, amelyekben csupán 5.000 dolgozó vett részt. Ez ugyan nem számít kirívóan alacsonynak a volt szocialista országokkal összehasonlítva, de mindenképpen azt mutatja, hogy nem ezt tartjuk az érdekérvényesítés fő eszközének. A kormány tehát joggal bízhat abban, hogy nehéz lesz tömegeket megszervezni egy sztrájkhelyzethez. Éppen ezért eddig is több területen olyan politikát folytatott, ami a feszültségeket a „szőnyeg alá söpörte”. Ilyen volt az egészségügyi dolgozók helyzete, az oktatás, a szociális szféra, vagy most a közlekedési ágazatban dolgozók ügye.
Ugyanakkor a kormány számára egyre inkább az negatív értelmezés alakul ki ezekről a területekről, hogy ott nem az alacsony bérek jelentik a legfőbb problémát, hanem az elvándorlás miatti munkaerőhiány, és a rossz munkakörülmények. Ez pedig romló szolgáltatási színvonalat jelenthet, amelyet már a választók sem fogadnak el. Így létrejöhet egy társadalmi összefogás a dolgozók és a „szolgáltatásaikat igénybe vevő” társadalom között.
Korábbi elemzésünkben azt írtuk, hogy az egészségügy nem lesz politikai bukási faktor a kormány számára, mivel a rendszer tehetetlenségi ereje képes továbbra is működtetni. Ugyanakkor, ha más ágazatok meg tudják mutatni, hogy nem csak azért tiltakoznak és teszik le a munkát, hogy több pénzt kapjanak, akkor ez még ezen a területen is lépésekre kényszerítheti a kormányt. Ugyanez igaz a szociális szférában is. Ugyanis ha a bölcsődék nem nyitnak ki egy napra, akkor még nyilvánvalóan nem bukik meg a kormány, ugyanakkor felerősítheti azok ellenállását, akik nem mertek elsőként fellépni követeléseik mellett.
Ebbe a csoportba tartozhat a közlekedési ágazat, amely már politikai értelemben is problémát okozhat a kormánynak. A MÁV-nál a vezetők bérének emelése (kormányrendelet lehetővé tette, hogy kétmillió forint helyett akár ötmillió forintot is kereshessenek) komoly politikai hiba volt, mivel eközben a dolgozók számára csupán 0,5%-os emelést tennének lehetővé. Ehhez társul ezen a területen is egy egyre növekvő munkaerőhiány, amely növeli a meglévők leterheltségét. Hasonló a helyzet a városi tömegközlekedésben (lásd Miskolc), és a Volán társaságoknál is, amely területen dolgozók akár együttesen is felléphetnek igényeik követelése mellett.
Van még egy nagy csoport, amely képes a társadalmi közhangulatot befolyásolni, mégpedig a pedagógusok köre, ahol már alakult két sztrájkbizottság is az elmúlt években. Az állami központosítás miatt azonban nyilvánvaló, hogy nehéz lenne körükben megszervezni egy sztrájkot, mivel kevesen mernék vállalni azt.
Kell-e számítani nagyobb sztrájkokra?
Az elmúlt öt évben soha nem voltunk ennyire közel ahhoz, hogy valódi, az ország életére is hatással levő sztrájk legyen, mint ma. Még mindig messze vagyunk azonban egy általános sztrájktól. Ezt nem csak a „magyar néplélek” akadályozza meg, hanem az is, hogy a közélet iránt aktív társadalmi rétegben a kormánypártok támogatottsága jelentő. Egyes követelésekhez ugyanis még lehet társadalmi támogatottságot szerezni, de egy általános, kormányellenes megmozduláshoz aligha.
Ugyanakkor könnyen kialakulhat olyan helyzet, amelyben az egyes megsértett, mellőzöttnek érzett társadalmi csoportok egymásra találhatnak. Az első lépés – és tulajdonképpen az egész eseménynek a kulcsa – a közlekedési ágazatban történhet. Ha a kormány, a tulajdonos önkormányzatokkal együtt kitart eredeti álláspontja mellett, akkor ez a szektor képes megállítani az országot, ez pedig precedenst teremthet arra, hogy más ágazatok is kiálljanak követeléseik mellett.