Az elmúlt hónapok eseményei ráirányították a figyelmet a magyar szakszervezeti mozgalomra, illetve annak tagságára. Ugyanakkor keveset tudunk arról, hogy kik is azok a munkavállalók, akik havi fizetésük egy részét arra áldozzák tagdíjként, hogy közösen megszervezzék jogaik védelmét. A legutolsó átfogó felmérést 2015-ben végezte el a KSH. Ez alapján 329 ezer ember állította magáról, hogy szakszervezeti tag. A Policy Agenda kutatási programjában az elmúlt hónapokban a 2017. évi jövedelmekről szóló adóstatisztikák alapján megpróbáltunk frissebb adatokhoz jutni a szakszervezeti tagságot érintően.

Adatbázis bemutatása

A kiindulópont nem az volt, hogy az érintett munkavállaló mit mond saját magával kapcsolatosan, hanem az, hogy fizetett-e tagdíjat vagy sem. Ez elviekben kiderül az éves adóbevallásokból, mivel az adózó által fizetett „munkavállalói érdekképviseleti tagdíj, kamarai tagdíj” összegét is fel kell tüntetni akkor, amikor számot vetünk legális jövedelmeinkkel.

Fontos tehát aláhúzni, hogy ez a sor az adónyomtatványon nem csak a szakszervezeti tagdíjat tartalmazza, hanem a kamarai tagdíjakat is. Ez utóbbi persze nem minden kamarát jelent, és ott is csak azokat, ahol magánszemélyként kerül sor a tagdíj megfizetésére.

A kutatás során összegyűjtött adatok alapján az látszik a kamarák esetében sokan cégként (pl. egyéni vállalkozóként, vagy társas vállalkozás átvállalásaként) fizetik a tagdíjat, illetve például az egészségügyi szakdolgozók esetében (legalábbis az állami egészségügyben biztosan így van) a munkáltató átvállalja tőlük. Ezért semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy mindenki, akinek kamarai tagdíjat kell fizetnie, annak az ezzel kapcsolatos fizetési kötelezettségét, pontosabban annak teljesítését, fel kell tüntetnie az adóbevallásban.

Összegyűjtöttük a szakmai kamarák 2017. évi tagdíjtáblázatait, és ebben szereplő összegek alapján szűrtük ki azokat, akik biztosan kamarai tagdíjat fizetők. Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy az adatbázisban maradtak továbbra is olyan személyek, akik kamarai tagok kizárólag, de ezek száma megítélésünk szerint nem befolyásolja érdemben a kapott adatokat.

A Nemzeti Adó- és Vámhivatal 2017. évi adóadatbázisában 5 millió 46 ezer adóbevallás szerepel, ebből 661 ezer adózónak nem volt egyáltalán munkaviszonyból származó munkajövedelme (továbbiakban munkaviszonnyal rendelkezőknek hívjuk őket). Ők más jellegű bevételeik miatt adtak be bevallást.

A maradék 4 millió 385 ezer munkaviszonnyal rendelkezőből 315 ezer ember vallotta azt, hogy fizetett adott évben szakszervezeti tagdíjat és/vagy kamarai tagdíjat. Ez az összes munkaviszonnyal rendelkezőnek 7,4 százaléka. Ebből levonjuk a kamarai tagdíjat fizetőket, akkor közelítő becsléssel azt lehet mondani, hogy 305-307 ezer olyan munkaviszonnyal rendelkező van Magyarországon, aki szakszervezeti tag is egyben.

Ez csökkenés a 2015. évi adathoz, igaz, fontos felhívni a figyelmet, hogy a két adat „előállításának” módja eltérő, hiszen a KSH 2015. évi felmérése kisebb mintán készült, és önbevallásos alapú volt. Ezzel szemben az adóbevallásokból készült mérésbe mindenki bekerült, aki adott évben legalább 1 forint munkaviszonyból származó munkajövedelmet is szerzett. Ez sok esetben egészen biztosan nem egész éves foglalkoztatás utáni jövedelmet jelentett, hiszen a 4,39 millió munkaviszonnyal rendelkező 34%-nak (!) nem volt akkora legális jövedelme éves szinten, amely az éves minimálbérrel legalább egyenlő lett volna.

Nem véletlen, hogy erős kétségek övezik a foglalkoztatási, és főképpen a kereseti statisztikákat, hiszen adózás szempontjából 2,8 millió ember volt, akikről kijelenthető, hogy bevallott jövedelme alapján legalább havonta megkereshette a 8 órás munka után járó minimálbért. Ennek fájdalmas társadalmi aspektusáról szólnak korábbi elemzéseink a béregyenlőtlenségről, és az átlagbér-mediánbér közötti távolságról.

Szakszervezeti tagdíjak aránya

Alapvetően a szakszervezeti tagok a bruttó jövedelmük 1%-át fizetik tagdíjként a szakszervezet számlájára. Pontosabban az érdekképviseleti és a munkáltató közötti kooperációként a munkabérből egyből levonásra kerül általában ez az összeg, és ezt a munkáltató utalja el a szakszervezet erre a célra kijelölt számlájára.

Az 1%-os tagdíjfizetési arány nem mindenkire igaz. Megnéztük a tagdíjbevétel alapján 20 legnagyobb szakszervezet alapszabályait, és a következő kép rajzolódott ki ez alapján. 53%-a a szervezeteknek a bruttó teljes fizetés 1%-át szedi be tagdíjként, 13% maximalizálja a tagdíjfizetés felső határát, 7% vegyes rendszert alkalmaz, amelyik besorolási kategóriákhoz köti a tagdíj mértékét, 7% nem teljes bér, hanem az alapilletmény 1%-át kéri, 20% pedig 1%-nál kisebb mértékű tagdíjat alkalmaz.

Érdekes szolidaritási kérdést vet fel, ha egy szakszervezet maximalizálja a tagdíj mértékét. Miközben több érdekképviselet is harcolt az egykulcsos adó ellen, és arra hivatkoztak, hogy a tehetősebbek vállaljanak nagyobb részt a közös terhekből addig ez a szempont már máshogy vetődik fel saját gazdálkodásuk kapcsán. A tagdíjak maximalizálása azt is jelenti, hogy azok, akik jobban keresnek, arányaiban kevesebbel kell hozzájárulniuk az érdekvédelmi rendszer működéséhez.

Megnéztük, hogy míg az alapszabályok alapján a legnagyobb szakszervezetek többsége az 1% mellett tette le a voksát, ez hogyan jelenik meg a valós adatokban. Azt kaptuk, hogy ha a befizetett szakszervezeti tagdíjat arányosítjuk a munkaviszonyból származó munkajövedelemmel, akkor 0,76%-os értéket kapunk átlagként. Azaz nagyon messze vagyunk az 1%-os határtól.

Amennyiben átfordítjuk ezeket az arányokat tagok számába, akkor az látszik, hogy kb. 66 ezer munkaviszonnyal rendelkező volt 2017-ben, aki 1% körüli tagdíjat fizetett. Ennek több oka is lehet:

• a korábban ismertetett rendszer miatt több szakszervezet is inkább ellépett az 1%-os mértéktől;
• szakszervezeti vezetők többször is beszámoltak arról, hogy bizonyos jövedelmi elemek, illetmények, pótlékok után nem vonják le a munkáltatók az 1%-ot;
• az is egy lehetőség, hogy a munkavállalók egy része nem csak egyetlen foglalkoztatónál dolgozik. Így lehetséges, hogy az egyik jövedelmi forrása után fizet csak tagdíjat, míg a másodállása után pedig nem. Ez utóbbi teljesen szabályos, hiszen a tag csak azon a helyen tagdíjfizető, és azon jövedelme után, amely esetben szakszervezeti tag.

Tagdíjak kapcsán érdemes még egy kérdést tisztába tenni, ez pedig a társadalmi támogatottság, és anyagi függetlenség. A teljes magyar szakszervezeti mozgalom tagdíjbevétele 2017-ben kb. 7 milliárd forint volt. Csak összehasonlításképpen a parlamenti képviselettel rendelkező pártok 2017-ben összesen 218 millió forint tagdíjbevétellel rendelkeztek.

Amikor a rabszolga-törvény kapcsán felmerült, hogy az állam a költségvetésben amúgy évek óta szereplő 300 millió forinttal (ezt egyébként a versenyszféra országos érdekegyezetési fórumának működtetésére, szakmai munka támogatására kapja három konföderáció együtt) akarja „felvásárolni” a szakszervezeteket, és lecsitítani a haragjukat, akkor érdemes végiggondolni, hogy ez mennyire reális ekkora tagdíjbevétel mellett. Természetesen vannak problémák a szakszervezeti mozgalom belső működésének finanszírozásában, erről az Új Egyenlőségben is jelent meg több írás (itt, és itt), de ezek a problémák nem olyan jellegűek, amelyek miatt akár évi 100-100 millió forinttal lehetne „kezelni” a szakszervezeti tagok haragját.

Szakszervezeti tagok és a bérek

Megvizsgáltuk, hogy a szakszervezeti tagok milyen módon oszlanak meg a bérstruktúra egyes decilisei között. Először is fontos megemlíteni, hogy mediánbért és átlagbért tekintve a szakszervezeti tagok jobb pozíciókkal rendelkeznek, mint a teljes lakosságot nézzük.

A nem szakszervezeti tagok éves jövedelme havi átlagban bruttó 217 ezer forint, míg a szakszervezeti tagoké 324 ezer forint.

1. táblázat: Éves jövedelmek egyes kategóriákban

Természetesen nem lehet az állítani, hogy csak attól keres valaki jobban, mert szakszervezeti tag. Sokkal inkább arról van szó, ahol van szakszervezet, ott magasabbak a jövedelmi szintek, és „fehérebbek” a munkahelyek is, azaz kisebb a zsebbe menő, az adórendszert kikerülő bérelemek nagysága.

Az ugyanakkor nagyon érdekes, hogy mekkora különbség van a két csoport közötti a mediánbér és az átlagbér viszonyában. Miközben 2017-ben a mediánbér az átlagnak csupán 76%-a volt, a szakszervezeti tagok körében ez az arány 87%.

Megnéztük, hogy jövedelmi kategóriák alapján hogyan oszlanak el a szakszervezeti tagok.

1.      grafikon: szakszervezeti tagok aránya egyes jövedelmi kategóriákban

A fenti grafikon azt mutatja, hogy az első három decilise a munkavállalói társadalomnak minimálisan érintett a szakszervezetek szempontjából, mivel azokon belül 1,5% alatti a tagok aránya. Ugyanakkor a 8. és 9. decilis sokkal inkább érintett már, mivel ott 15-16%-os mértékű is a szakszervezeti tagok aránya.

Természetesen valamelyest torzítanak ezek az adatok, hiszen minden munkaviszonnyal munkajövedelmet szerzőt tartalmaznak ezek az adatok. Ezért szűkítettük a vizsgált célcsoportot azokra, akik dolgoztak, és munkajövedelmük legalább a 2017-ben érvényes minimálbért elérte.

2.      grafikon: legalább minimálbért keresők közötti jövedelemkategóriákban a szakszervezeti tagok aránya

Ez árnyaltabb képet ad arról, hogy jövedelmi viszonyokat tekintve hol helyezkedik el a szakszervezeti tagság a magyar bérstruktúrában. Ismét látszik, hogy az első két decilis elhanyagolható ebből a szempontból, ott ugyanis 4% alatti az aránya a tagoknak, miközben az összes minimálbért legalább kereső között 10,4%. Az ötödik és afölötti decilisek azok, ahol átlag feletti a szakszervezeti tagok aránya, igaz a 10. decilisben, tehát a legjobban kereső 10%-ban ismételten csökkenni kezdett az arányuk.

Tovább mentünk a vizsgálatban, és most csak a legjobban kereső 10%-ot bontottuk tovább.

3.      grafikon: szakszervezeti tagok aránya a felső 10% decilisei között

Ahogy korábban bemutattuk a felső 10%-ban a szakszervezeti tagok aránya 11,7% volt. Amennyiben megnézzük mélységében, akkor igazolódik a gyanú, hogy minél magasabb jövedelemmel rendelkezik valaki annál kisebb abban a körben a szakszervezeti tagok aránya. A 10. decilis utolsó 10%-a, az a legjobban kereső 22 ezer fő között már akkor arányban vannak csak szakszervezeti tagok, mint a minimálbért legalább kereső kör 3. decilise.

Bérviszonyok szempontjából mit mutatnak ezek a számok, és milyen szakszervezet politikai következményei lehetnek?

• Egyrészt az érzésre eddig is egyértelmű volt, hogy a dolgozói társadalom legnehezebb helyzetben lévő része, tehát azok, akiknek van ugyan munkajövedelmük munkaviszony után, de ez elhanyagolható mértékű még a minimálbérhez képest is, nem alanyai a szakszervezeti mozgalomnak.

Az elemzési keret nem tette lehetővé, hogy meg tudjuk mondani, kik ezek az emberek, és milyen jellegű munkahelyeken dolgozhatnak. Nagyon valószínű, hogy vagy átmeneti foglalkoztatásban résztvevőkről van szó, vagy a szürke- és feketefoglalkoztatás minden negatív következményét elszenvedőkről. Olyan munkahelyek ezek, ahol a hagyományos szakszervezeti struktúrának esélye sincsen, hogy betörjön.

Hozzátesszük, bár ez nem képezi a mostani elemzés részét, amikor a munkaerőhiány kezeléséről, és tartalékok feltárásáról beszélünk, akkor érdemes azt is megnézni, hogyan lehet a minimálbéres jövedelmet sem megkereső közel 1,5 millió munkaviszonnyal rendelkezőnek minőségibb munkahelyet adni. Azaz stabil, valóban éves foglalkoztatást biztosító, bejelentett jövedelmet. Ez a réteg szívesen otthagyná a mostani zavaros munkaerőpiaci pozícióját.

• A bérrendszer szempontjából második levonható következtetés, hogy a dolgozói középosztály, és ebből a szempontból ideszámítanak az 5-9. decilisbe tartozók, között arányait nézve nem elhanyagolható a szakszervezetek jelenléte. Ugyanakkor a legjobban keresők között fokozatosan csökken a létszámarányuk, amely azt mutatja, hogy ez a társadalmi csoport már úgy érzi, hogy képes önállóan megvédeni magát.

Természetesen azt is hozzá kell tenni, hogy rossz gyakorlat alapján a vezetői poszton lévők, ezáltal magasabb bérrel rendelkezők úgy érzik, hogy nem tudnak kapcsolódni a szakszervezetekhez, ezért sem lépnek be, vagy megszüntetik tagságukat.

• Amikor az egykulcsos adórendszer megváltoztatásáról, és többkulcsosra való áttérésről beszélnek a szakszervezetek, akkor óvatosnak kell abból a szempontból lenniük, hogy kik érzik magukat nyertesnek a mostani rendszerben, és kik vesztesnek. Béregyenlőtlenség kapcsán készített korábbi elemzéseink során is megállapítottuk, hogy van arra lehetőség, hogy a többkulcsos adórendszer adóemelő hatása a felső 10%-ra koncentrálódjon, ott képződik ugyanis a munkajövedelmek egyharmada. Ugyanakkor az 5-9. decilisig tartó réteg egy része tud csak „visszakapni” a felső 10% megadóztatásából. Azaz számukra maximum a társadalmi igazságosság szempontjából vetődhet fel a kérdés, és nem úgy, hogy személy szerint kedvez-e neki a változás.

Szakszervezeti tagok és gyermekek száma

Az adóadatbázis még egy lehetőséget biztosít számunkra, ha meg akarjuk ismerni a szakszervezeti tagságot. Ez pedig a gyermekek száma, és ezzel kapcsolatos összevetések.

Az adóbevallásban fel kell tüntetni az adózónak, hogy mekkora családi adókedvezményre jogosult (házas-, vagy élettársával közösen). Ez alapján, ha nem is teljesen pontosan, de meghatározható, hogy egyes csoportokban mekkora a szakszervezeti tagok aránya.

4.      grafikon: Szakszervezeti tagok és gyermekes családok

Az adatok azt mutatják, hogy a szakszervezeti tagok háromnegyed nem nevel gyermeket, legalábbis nem vesz igénybe utánuk adókedvezményt. A három, vagy több gyermeket nevelő arány 5% csak, és vitathatatlanul ők a nyertesei a kormányzat adópolitikájának. Ez utóbbi csoport már lényegében negatív adóban is részesülhet, hiszen a munkajövedelmükből leírható családi adókedvezményt már a járulékok terhére is érvényesítheti.

Elsőre ellentmond a várakozásainknak az az adat, hogy a szakszervezeti tagok körében kisebb az aránya azoknak az átlaghoz képest, akik nem vesznek igénybe gyermekek utáni családi adókedvezményt. Ez nem azt jelenti, hogy ők gyermektelenek lennének, valószínűleg sok esetben arról van szó, hogy már a gyermekek életkora miatt nem kaphatnak adókedvezményt utánuk.

2.      táblázat: Családtípusok és szakszervezeti tagság

Statisztikai értelemben minimális a különbség a gyermekek számát érintően, hiszen 1,3 százalékpont van csupán a nagycsaládosok és az egy gyermekesek között.

Ebben az írásban alapadatok feldolgozásával próbáltunk közelebbi képet adni a magyar szakszervezeti mozgalom tagságáról. Láthatóvá vált, hogy nem a legkiszolgáltatottabbak körében kell leginkább őket keresni, de az is egyértelmű, hogy a dolgozói társadalmon belül nem a minimálbéresek számítanak a legrosszabb helyzetben lévőnek. Sokkal inkább az a 1,5 millió ember, aki bizonytalan munkaerőpiaci helyzetben van.

Ugyanakkor sokkal nagyobb a szakszervezeti szervezettség a dolgozói társadalom felső 1%-ban, mint az alsó 20%-ban. Ez pedig felveti azt a kérdést, hogy ha a szakszervezetek csak a tagságuk érdekét nézik, akkor képesek-e szolidárisnak lenni a munkavállalók legrosszabb helyzetben lévő, és legkiszolgáltatottabb részével. Abban a közegben ugyanis nem a 400 órás túlmunka a legnagyobb probléma, hanem az, hogy egyáltalán van-e legális munkajövedelem.

A különböző dolgozói rétegek problématérképe eltérő, kérdés az, hogy a szakszervezeti mozgalom eltérő jelenléte okán képes-e, és a tagsága hagyja-e, hogy közös problémaminimumokat keressen ezen csoportok között. Ez A kitörési pont megítélésünk szerint a szervezeti struktúra problémáiból.